Az Ormánság – a Dráva ártere – vizes, mocsaras, lápos vidék volt. Első lakói a vizenyős területekből kiemelkedő „ormákra” építkeztek. Falvaik együttese így alkotta meg az Ormánságot. Az Ormánság hazánk történelmi kistája. Határmentisége elzárta a gazdasági fejlődés gyors folyamataitól- ugyanakkor ennek révén megőrizte táji, természeti, néprajzi, építészeti értékeit. Az itt barangoló turista az érintetlen természet és az érintetlen múlt örökségével találkozik. Az Ormánságban évszázadokon át református magyarok éltek. Festett kazettás templomaik az ősi magyar jelképrendszer legszebb elemeit hordozzák, az ormánsági kultúra forrás szerepét biztosítják.
Az itt élő magyarság szoros kapcsolatot tartott fenn a Drávazúg horvát falvaival. Ma a baranyai horvát falvak az élet sok területén kapcsolódnak az Ormánsághoz, ugyanakkor megőrizték nemzetiségi hagyományaikat, nyelvüket, viseletüket is. A térség lakosságának egy része cigány. Falvaik sajátos kultúra jegyeit viselik, lakói az ősi cigány mesterségek művelése mellett napjaink életlehetőségeivel keresnek kapcsolatot. A sellyei (Ormánság) kistérség Baranya megye déli részén található. A sellyei kistérség területe 570 km2, néprajzilag 47 település valamint a térségfejlesztési programokba bekapcsolódott 5 község alkotja.
A kistérséget az elaprózódott településszerkezet jellemzi, ahol a falvak lélekszáma igen alacsony. A megyében ez a kistérség, ahol az aprófalvak aránya meghaladja a 90%-ot. (Az átlagos népességszám az Ormánság területén nem éri el az 500 főt sem!). A népességfogyás, mint az ország legtöbb területét, e kistérséget is jellemzi. A népességet illetően az Ormánságban a kedvezőtlen folyamatok már hosszú évtizedekkel korábban megindultak.
Az Ormánság valamikor a múlt század 20-as, 30-as éveiben, a népi írók valóságfeltáró munkássága nyomán, az úgynevezett egykézésről lett híres vagy inkább hírhedt. A nagybirtokok szorításában vergődő vidék lakói, hogy elkerüljék kis földjeik elaprózódását, arra törekedtek, hogy a családban csak egyetlen gyerek nőjön fel, aki egyben örökli, sőt házasság révén még növelheti is a földbirtokot. Ez a törekvés katasztrofális következményekkel járt, a vidék lakossága rohamosan csökkenni kezdett, s ezt a betelepülők nem tudták ellensúlyozni, hiszen számukra nem volt föld, nem volt munka, nem volt megélhetés. Ma már erre, az akkori közvéleményt fölkavaró helyzetre úgy emlékeznek az Ormánságban, mint boldog békeidőkre.
1949 után intenzív, gyors elvándorlás kezdődött, amikor a területet határsávvá nyilvánították, s mint ilyen, nem részesülhetett központi fejlesztési forrásokból. A terület elvesztette népességének egyharmadát, de valójában a veszteség jóval nagyobb volt, hiszen a fiatal generáció, az ambiciózusabb, kreatívabb vagyonosabb réteg hagyta el a térséget, s helyükre alacsony műveltségű, a térségtől eltérő viselkedésmintájú, lakosság települt be.
A KSH a kistérségek fejlettségi különbségeit vizsgálva a kistérséget a legrosszabb kategóriába, a lemaradó kistérségek közé sorolta. Az Ormánság egyike az ország kilenc leghátrányosabb kistérségének. Az infrastrukturális hiányokon túlmenően iparral, komolyabb gazdasági bázissal nem rendelkezik, intézményrendszere gyenge, s az adott földrajzi elhelyezkedés rossz mezőgazdasági adottságokkal, fejletlen gazdálkodási és művelési kultúrával párosul. A gazdaság fejletlensége valamint az aprófalvas településszerkezet a foglalkoztatottságra is rányomja bélyegét. A kistérségben folyamatosan 45% körüli a munkanélküliségi ráta. Az itt élők elhelyezkedését az is nehezíti, hogy a munkanélküliek nagy része alacsony iskolai végzettségű, jó része csak 8 általánost (vagy még annyit sem) végzett. A térségben jellemző a kvalifikált réteg elvándorlása egyrészt a munkalehetőség, másrészt az életszínvonalbeli különbségek miatt. ©